Az idei nyár a folytatások, és főleg a második részek kisebb áradatát hozta magával. Megérkezett Shrek 2., és hamarosan Pókember is behálózza a hazai mozikat. Ezek az alkotások szerencsére igen jól sikerült munkák, nem hagyják cserben az első rész rajongóit. Az éremnek azonban két oldala van, azaz ahol jó dolgok vannak, ott hamarosan felbukkannak a silányabb megoldások is. Ebbe a kategóriába tartozik a Dirty Dancing második része, amellyel sokkal jobban jártunk volna, ha el sem készül.

Az eredeti alkotás az akkor csúcson lévő Patrick Swayze-vel, generációjának meghatározó romantikus filmjévé vált, sőt, a mai fiatalok számára sem ismeretlen szerelmi történet. Márpedig ha valami ilyen időtállóra sikerül, akkor előbb-utóbb valakinek eszébe jut, hogy bizony meg kellene ismételni a frenetikus sikert. Nem tudni, miért vártak éppen mostanáig a gyártó stúdiónál, de a végeredményt látva talán nem ártott volna jegelni még legalább tíz évet, hátha addigra megérett volna ez a produkció.

Az igaz történetet rejtő filmről hamar kiderül, hogy kevés ötlet híján az eredetit igyekszik másolni, ami főleg a forgatókönyv tartalmát illetően csúcsosodik ki. Szép dolog tisztelegni a nagy előd előtt, de lemásolni azt egyszerűen csak lopás. A kezdő tizenöt perc után világossá válik, hogy újdonságot nem nagyon tartogat az előttünk álló majd’ kilencven perc, így marad a lagymatag várakozás, hogy vajon az ismétlésen túl mit tud még nyújtani a produkció. Nem kellene elsietni, de érdemes tudni, a válasz igen egyszerű: semmit. Láthatunk társadalmi különbségeket, kezdeti ellentétmorzsákat, jó és rosszakarókat, eltévelyedő, de azért kedves szülőket, stb… Amit várnánk még (az eredetiből kiindulva): romantika, tánc, zene. Nos ebből a trióból az utóbbi kettő ugyan jelen van a filmben, de sok köszönet nem lesz benne.

Sokan talán felmorrannak: és a romantika? Nem létezik, hogy ebben a filmben nincs szerelmi szál! Valóban, akad ugyan némi érzelmi töltet, de az olyan halovány, hogy a délutáni szappanoperák is többet nyújtanak nála. Akik tehát randi-filmnek szánják ezt az alkotást, azok jobb, ha tovább keresgélnek, mert nagy összebújásokra nem igen lesz lehetőség.

Ami a zenét és a táncot illeti (ami naggyá tette az elődöt), az leginkább egy jelzővel illethető: siralmas. A helyszín ezúttal Kuba, 1958, a mozi hangszóróiból mégis állandóan a nyugati latin-pop szól, aminek lássuk be, nem sok köze van a múlt század közepi kubai muzsikához. Mindez a hangulat rovására megy, amit a soványka táncos jelenetek sem képesek feldobni. Igaz ugyan, hogy a főszerepet alakító párocska (Diego Luna-Romola Garai) szimpatikus benyomást kelt, de játékuk olyan felszínes, hogy abból érzelem nem nagyon jut át a néző felé. Ehhez persze hozzátartozik, mindez nem csak tehetség kérdése, ugyanis a forgatókönyv sem nyújtott túl sok lehetőséget a fiataloknak. A szövegkönyv olyan közhelyekkel dobálózik, melyek már húsz évvel ezelőtt is visszatetszést keltettek volna, nem még napjainkban. A script írói mégis úgy érezték, ők találták fel a spanyolviaszt, hiszen nem elégedtek meg az egzotikus helyszínnel, kicsit formabontóan belekeverték a történelmet is a cselekménybe. A fentebb említett évszámot olvasva már bizonyosan többeknek beugrott, de történetünk a kubai forradalom idején bontakozik ki, jól szemléltetve az amerikai hozzáállást mások történelméhez. Realitást keresni nagyon nem illik, csupán azt láthatjuk, vajon hogyan is képzeli el az egyszeri jenki a forradalmat. Egy lövés, sok tánc, még több mosoly és öröm. Ahogy az lenni szokott.

A végső megpróbáltatás a sokadik süllyesztőben eltemetett Swayze szerepeltetése, aki langyos kapcsolatként az eredetihez, újfent táncoktatót alakít, az eddigiekhez hasonlóan minden színvonalat mellőzve. Amellett, hogy az egykor szebb napokat látott sztár leginkább egy kiégett alkoholistára hasonlít, ellövi a film egyik leggyengébb szövegét, mintegy megadva a kegyelemdöfést magának és az egész filmnek: „Végeztem. Tiéd a parkett!”. Ezért kár volt erőlködni, Partick...