Egy „eredeti forgatókönyv” sem feltétlenül eredeti. A Hirtelen 30 írói például le se tagadhatnák, hogy az 1988-as Segítség, felnőttem!-ből szereztek ihletet, melyben egy kamasz azt kívánja, hadd legyen nagyobb. Az efféle „kölcsönzés” már annyira általános, hogy nem is szokás felróni azoknak, akik élnek vele, kivéve, ha kegyetlenül elszúrják azokat az ötleteket, amikből előttük olyan jó filmet csináltak.

A korával elégedetlen gyermeket ezúttal Jennának hívják. Egy félresikerült szülinapi buliról a lány dögös harmincasként (Jennifer Garner) ébred. Szinte fel sem ocsúdik a váratlan helyzetből, máris a munkahelyén találja magát, ahol meg kell oldania, hogyan jusson ki a cég a gödörből. Első ijedségében Jenna gyerekkori barátjához (Mark Ruffalo) siet, akinek elmondja, hogy korántsem úgy alakult az élete, ahogy ő azt elképzelte.

Az egyetlen, amit becsülni lehet a Hirtelen 30 alkotóiban, hogy megpróbálnak saját utat járni, ahelyett, hogy szolgai módon lemásolnák a mintául szolgáló művet. Kár, hogy ez az út nem vezet sehová: a gyengén összetákolt forgatókönyvből hiányzik az értelem szikrája is, az Aliasban még némi tehetségről árulkodó Jennifer Garner ráadásul rémesen túljátssza a szerepét. A főszereplőhöz hasonlóan az írók is értetlenül állnak az alaphelyzet előtt, és még a sablonjaikat is szánalmasan bugyután használják.

Gary Winick filmje a műfaji besorolás szerint vígjáték, de nevetni legfeljebb akkor lehet rajta, amikor megidézik benne a ’80-as éveket. A humort elvileg a gyermeki lelkű Garnernek kellene szolgáltatnia, viszont az, ha egy harmincas nő úgy viselkedik, mint egy buta liba, se nem bájos, se nem vicces. Az események javarészét mégis ez tölti ki, de hogy meglegyen a másfél órás játékidő, az alkotók megpróbálkoznak egy szerelmi szál becsempészésével is. Mint a film többi része, ez is elég igénytelenül lett kibontva: talán egyedüli haszna, hogy az eseménysorozat végre történetté formálódjon. A Hirtelen 30-at csak húzzák és húzzák, ennél fogva pedig nem csupán unalmassá válik, hanem lassan az idegeinkre mászik. Az émelyítő befejezés aztán felteszi a pontot az i-re: aki hisz még a csodákban, az egész biztos azt kívánja, bár azonnal elfelejthetné ezt a szörnyűséget.